Nervus 2012.04.12. 20:34

A piros-fehér álom

Nagy álmodozás zajlik Miskolcon, azon belül is a DVTK-stadion környékén. A csapat, ami „hihetetlen teljesítménnyel” feljutott az NBII-ből az NBI-be, már EL indulást vizionál.

A csapat, aminek a teljesítménye finoman szólva is kifogásolható, aki a jelenleg élen levő Debrecentől úgy kapott 5 gólt, mint a villám.

De mitől is van ez a nagy önbizalom?

A DVTK a tavalyi szezont az NBII-ben töltötte, ahonnan valóban szép teljesítménnyel, tizenakárhány meccses veretlenségi sorozattal jutott vissza az NBI-be, Benczés Miklós vezetésével.

Nagy volt az öröm, a sikerről rögtön filmet is csináltak, amit – kénytelen vagyok bevallani -, már kicsit ferde szemmel néztem. Lehet, hogy Magyarországon nagy szó ez, de azért az NBII más, nálunk kicsit jobb tehetségű országoknál talán a megyei szintet sem hozza. Az NBI sem feltétlenül, de ezt egyelőre ne is feszegessük.

Azt se, hogy miért kellett erről filmet forgatni – valóban jó érzés volt visszajutni az „élvonalba”, de ezt megfilmesíteni szerintem kifogásolható volt…

 

Eljött az ősz, „újoncként” az NBI-ben, meglehetősen jó nyitással: 4-1 arányban elvertük a Zalaegerszeget (most már visszanézve persze ez nem akkora öröm, hiszen szinte mindenki elverte már őket – az egyetlen csapat, aki még egy meccset sem nyert meg a 23-ból és 8 ponttal gyakorlatilag biztos kieső.

A folytatás is biztató volt: döntetlen a Fradival, egy elviselhető vereség a rivális Kecskeméttől és Videotontól.

Nem szeretném részletezni mind a 23 mérkőzést, akit érdekel, itt megnézheti a listát: http://dvtk.eu/nb1/ 

A csapat az utolsó meccsét a Fradival játszotta, aminek akkora hírverést sikerült kelteni, mintha személyesen a Barcelona jönne ide lejátszani velünk a BL-döntőt.
A csapból is a DVTK folyt, a jegyeket percek alatt elkapkodták és emiatt persze rengetegen el sem jutottak a stadionba.

Hirtelen divat lett Diósgyőrinek lenni, olyanok oktattak ki, akik akkoriban, amikor én szinte minden szombaton rekedtre ordítottam magam, még megvetettek azért, amiért ilyen mélyre süllyedek és kimegyek egy focimeccsre „huligánnak”.
Minden piros-fehér lett, ment az üzengetés, most aztán szétverjük a Fradit, mi vagyunk a verhetetlenek.

El is jött a nagy nap, szorongtunk a stadionban, mint heringek a dobozban, még Káli Sándor (volt polgármester) is alig tudott elhelyezkedni közöttünk. (Kicsit off téma, de le a kalappal előtte, amiért még a hivatali időszaka alatt is az állószektorban állt a „mezei emberek között”.)
A vezetést is hamar megszereztük, szinte felrobbant a stadion az örömtől, aztán jött egy gyors potyagól a Fraditól, majd egy valóban gyönyörű gól tőlünk. Persze az én szememben örökké árnyalni fogja az ilyen szituációkat, hogy véletlenül sem egy magyar szerezte a góljainkat, az elsőt egy francia-szenegáli, a másikat pedig egy spanyol légiós. (Nem rasszizmusról van szó, csak abba a táborba tartozom, aki jobban szereti a magyar játékosokat a magyar fociban és kicsit zavarja, hogy több a légiós, mint a hazai. Miskolci játékos pedig alig van – aki volt, az most épp a tárgyalását várja bundaügyben…)

A második félidőre elfogyott a lelkesedés, a focisták helyére valószínűleg álruhás lányok álltak be és talán 1 kaput eltaláló lövésünk sem volt. A Fradi meg gyorsan lőtt két gólt és ezzel lezártnak tekintették a meccset.

A piros-fehér álom kicsit összeomlott, mégsem vagyunk verhetetlenek, hiába jöttünk ki a meccsre, az egész csapat egy szar – persze főleg azok gondolták ezt, akik ezekben a napokban fedezték fel, hogy van a városunknak egy focicsapata és most „menő” szurkolni nekik.

Közben azért kiestünk a Magyar Kupából, a hazai döntetlen után 4-1-es arányban ejtett ki minket a Győr…
A Fraditól elszenvedett vereség ellenére a 3. helyen sikerült telelnünk, ami valóban fantasztikus teljesítménynek tekinthető. Mindenki éltette az ősdiósgyőri Benczés Miklós edzőt, teljes volt a boldogság. 

Eljött azonban a tavaszi szezon és a csapat voltaképp eltűnt. Kikaptunk a Kecskeméttől, a Videotontól (tőlük a Ligakupában is), sikerült megverni a Pápát és az Újpestet (ez utóbbit nagy meglepetésre), aztán jött a Siófok és a Paks és mindkettő elvert minket. A siófoki meccset láttam, a teljesítményünk nemhogy az NBI-et, az NBII-t se érte el. 

És akkor térjünk rá arra, amiről valóban szól a poszt. A csapat az EL-ről álmodozik.

Elzavarták az egekig istenített edzőt a két vereség miatt, mert az EL mindenek előtt. Ennek örömére természetesen külföldi edzőt keresnek…

Bevezették a Diósgyőr márkát, sör és kávé is kapható már(?) (az árakat egyelőre nem tudom). Mindezt egy olyan játékoskerettel, aki még a Siófoknak sem képes gólt lőni és a meccsek közül sokat csak azért nyert meg, mert egy spanyol légiós jól lő szabadrúgást…

Egy komolyabb csapat (már persze egy hazai szinten komolynak számító csapat), fejtörést és általában vereséget jelent.

Megérezték a siker ízét és már nemzetközi sikerekről álmodoznak, amikor még itthon sem nagyon jönnek, pedig a szurkolók jelentős része meg lenne elégedve egy 5-6. hellyel. 

A szurkolók közül egyre többen kezdik belátni, hogy nevetséges lázálom az egész, a csapatnak esélye sincs az EL-ben, sokan pedig azon lovagolnak, hogy „jó lesz az EL, mert akkor mehetünk külföldre szurkolni”.

Aztán amikor előkerül egy komolyabb csapat és kapunk vagy 8 gólt (ha a Debrecentől 5 jött, mennyi jönne pl. a MU-tól vagy akár csak a Besiktastól?), lehet anyázni ismét a csapatot, esetleg a kapust, vagy a bírót, mert azok mindig ellenünk fújnak és bundáznak is, természetesen.

//forrás: dvtk.eu

A poszt megírása után Kaposvár-DVTK: 3-2. A Kaposvár a 13. a bajnokságban...

A bejegyzés trackback címe:

https://nervus.blog.hu/api/trackback/id/tr104395139

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása